Az orvlövész
Halódnak lassan a vallásos izmusok
hordókon ágáló borotvált megváltók,
szánalmas Krisztusok.
Lehullt a homály,
míg a zűrzavar végleg beáll:
felbukkan a Gonosz,
sebtében új Istent kreál.
Alattomos és fenyegető, akár a kobra:
az ORVLÖVÉSZ fegyveres faszobra.
Acélszín lakkal fújták be – elhidd, hogy örök.
Fegyvere él – és mindig és mindenütt – dörög.
Ha néma – csövében a halál lapul;
a Gonosz ezt vette alapul
ez a csőben szunnyadó őselem:
a világot szétziláló Félelem!
Az új istenség emberi alakja
felpumpált erő (gyűlöl s nem tagadja),
merev és üres, nincs benne szív vagy értelem,
de van Fegyvere, s használja hirtelen,
Parancsot követelő
mindenkit – mindegy kit –
lelő,
ki él és mozog.
Fal vagy házsorok,
felszaggat falvakat,
városokat sokat
felszántja gránátja
a már megbékélt sírokat.
…ha egyszer hatalomra jut
korom lesz a világ, és véres a Tejút.
Ne remélj!
Mindegy – mikor s hol – lőnek tarkón
ágyban, képernyőn vagy utcasarkon,
míg nem leszel halott:
felesleges vagy, kiszolgáltatott.
Jaj, hová foszlottál Európa?
Kalandor, költő meg pópa
egyforma – esztelen.
„Hóembertáztató eső a hóba!”
(Még a hóember is meztelen?)
Hajszál-reményt – mutatóba!
Üres fecsegés – fesztelen.
A nagy Álom, egységpróba?
Hová foszlottál Európa?
A korom
„Felhők feletti csendben örök a nap;
ragyogó sziklák, fénylő orom…
Hová lett szemed a nagy rombolásban?”
A felhők alatt „más van”;
rom, rom, rom és csak korom.
Eszeveszett tombolásban
az öröm elégett, hull a korom…
korom a házorom
a düledező házsoron
– még a pólyán is korom.
Eltorzult nagy halom
az egyszemű fájdalom
– örök némasággal rokon –
fekete szivárvány íveli át,
öleli át: bekeretezi a korom.
Hiába zöldell a mező!
Ha átsurransz a holtan meredező
falakon, nyomodban mint komor komondor
friss sír könnyektől meg sem száradt dombján,
sorakozó sírok sora nesztelen dongja,
hogy él a Gyűlölet, vaksötét tárnák mélyén dorombol
és rombol
– még nem volt elég a romból?
konokul és megfontoltan rombol,
a korom hull, hull a korom
az olajág szénné égett lombja…
Hogy „elég volt!” nincs, aki kimondja?!
Míg átsuhansz a romokon
mint konokul izzó homokon,
a melletted bujkáló rokon sírokon
virág helyett
ott gubbaszt a korom, a korom.
Hogy lehet ez? … ki mondja ki: MÁR SOK!
Kiagyalt filmszörnyek ösztönében fogant
alaktalan és leírhatatlan látomások!
Hová lett az Ember, a szivárványagyú?
E műzivatarban, mesterséges lázban
(a még meg sem rajzolt Európa-házban)
hol a megbocsájtás, hol a jóság?
A túlvilágot is megmérgező: a Valóság!
E görcsbe merevedett tájban
szétfröcsög a vér, mégis aszály van,
szögesdrót befonta doboz: „rablak,”
riadt gyermekszem helyén
beomlott pinceablak.
Élni?
Golyók közt cikázó nappalokban
senyvedőn véget nem érő estén,
mint bélféreg egy koldus altestén?
…gyiloktól hemzsegő gyűlöletes tóban
én is meghaltam Szarajevóban!
